„Mindig kitart az ember, amiben muszáj kitartani, és utána megjelennek a problémák”
2024.03.14. 08:00
Az alábbi beszélgetésben egy olyan történet bontakozik ki, melyen átsugárzik az élet sokrétűsége, az örömteli és megrendítő események, fordulatok sokszor nehezen értelmezhető viszonya. A szakmai és a személyes élet nagy vállalkozásairól beszélgettünk dr. Bertók Gabriella gyermekfogorvossal, aki a szeptemberi hónap folyamán tartós mellkasi katéter beültetésére érkezett az ewiCare rendelőbe.
Beszélgetésünk apropója az a minimálisan invazív eljárás, mely lehetővé teszi az újratermelődő folyadék otthoni eltávolítását. Szót ejtünk majd a beavatkozásról, valamint az eszközzel kapcsolatos tapasztalatokról, de az első lépéseket tegyük meg az időben távolabbi események mentén. Ön fogorvosként dolgozik – hogyan alakult ki ez a pályaválasztás az életében?
Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor azt mondhatom, hogy apám orvosi pályával kapcsolatos meghiúsult álmát kellett beteljesítenem. De mivel az mégiscsak élet-halál kérdése, így azt választottam, hogy fogorvos leszek, mert ott mindig van megoldás – akkor is, ha már minden fog elveszett.
Milyen lett ez a pálya? Annak ellenére, hogy édesapja álma volt, mégis személyes történetté vált…
A gyermekfogászat felé alakult az életem. Időnként vittem felnőtt magánrendelést is, és volt kétszer rövid ideig üzemi fogászati állásom, de alapvetően én a gyerekek között töltöttem az időt, volt benne sok öröm. Van ebben saját élményem is, négyéves voltam, amikor a tejfogaimat betömték amalgámmal (csak ez volt akkor). Az amalgám viszont nem alkalmas erre, mert a tejfognak nagyon kiterjedt az idegcsatornája, könnyen gyulladásba jön, kevéssé bírja a tömést, főleg az amalgámot. Így hát minden fogam gennyes lett, ki kellett húzni őket – én már négy- és nyolcéves korom között megjártam a hadak útját. Fogorvososdit játszottam, a Balatonon a kiskályhára rákötöttem az ugrókötelemet, az volt az egységkészülék, a zsinórja pedig az, ami a kézi darabhoz megy. A személyes élmények mellett pedig pompás érzés az, amikor a rettegő gyerek végül azzal az élménnyel száll ki a székből, hogy ki lehetett ezt bírni, nem is volt ez olyan borzasztó.
Valóban, gyerekekként mindannyian átéltük a fogászatra járás, a kezelések izgalmait. Sokan felnőttként is hajszálpontos emlékeket őriznek – de hogyan néz ki a fogorvos szemszögéből egy ifjú páciens kezelése? Mi minden kell ahhoz, hogy egy izgatott, feszült gyermek végül örömmel és felszabadultan távozzék?
Alapvető, hogy amikor először jön, ne történjék semmi, csak körülnézés, megismerkedés a rendelővel. Az óvodáscsoportoknak ilyenkor mindent megmutatunk: lehet liftezni, műanyag fogak állnak rendelkezésre, ezeken bemutatjuk, gyakoroltatjuk a fogmosást. Ez érvényes akkor is, ha egyesével jönnek a gyerekek: jó, ha a szülő akkor hozza el őket, amikor még nincs probléma, hogy megismerkedjenek, megbarátkozzanak a dolgokkal. Ugyanígy, amikor iskolai csoportok jönnek szűrővizsgálatra, délelőtt semmit nem csinálunk, csak körülnézés van, meg „buli”: „húzzuk még egy kicsit az időt”, „ne érjünk vissza matekórára”, „mesélek valamit a doktornőnek”… Akit pedig tényleg kezelni kell, visszajön délután szülővel, mert küldünk értesítést. Semmit nem erőltetünk, ritka esetben persze mégis muszáj – egy gennyesre, lázasra földagadt tejfoggal nem engedhetek el senkit. A gimnazisták pedig már tudják, mit akarnak, velük könnyebb.
Mi az, ami a gyerekek félelmeit megszünteti?
Az ember szerintem az ismeretlentől fél, ezért mutatunk meg mindent. Elmagyarázzuk, hogy mi fog történni, mit miért kell csinálni. Az az érdekes, hogy kell egy elhatározás. Átéltem én is olyan fogorvosi kezelést, hogy a negyedik érzéstelenítő se hatott, és akkor azt mondtam, hogy most már mindegy, csináljuk végig. Tehát kell az az elhatározás, hogy kibírom, amivel jár, amit hoz ez az egész. Addig nehéz, amíg az ember ezt a döntést meg nem hozza, és rá nem szánja magát.
A cikket erre a linkre kattintva olvashatja tovább.
